Nem ismertem édesapámnál derekabb embert. Ő tudta mi a munka, az élet a becsület, meg a santus. Tavasztól őszig, reggeltől estig a földeken dolgozott, anyám csakugyan. Déltájt az állatokat a delelőre hajtották, ők pedig eszegetni kezdték a fák árnyékában a csikó tűzhelyben sült cipót, a kovászos uborkát és némi szalonkát. Haza is hoztak mindig a madárlátta elemózsiából. Hat kis kenyér pusztítót, öt fiút és egy lánykát neveltek.
Sose gondoltam volna, hogy belefeklelni fogok a szüleim akaratjába. Szájongás sem esett meg sosem. Mindég ildomos voltam a szüleimmel felé. De ahogy cseperedtem egy idő után, egyre több parasztlegény kocogtatott a kapumon. Andalogni kezdtem egy fiú iránt. Nem hittem, hogy Jancsi csak cicákol velem. Meg is történt a baj. Egyik dolgos nap után anyám rám nézett, és elsikította magát. 
-Azt a szégyenít, hát nézzenek oda. Juli te attakos hordó! Te családom fájdalma, te kapcarongy. Hát kivel feküdtél össze, amíg apád meg én ledolgozzuk a kenyérre valót? 

Megdöbbentett anyám szójárása. Attakos hordó? Meghízott a belem mostanában, de nem gondoltam volna, hogy áldott állapotba kerültem. Jancsi azt mondta, hogy nem lesz baj. Ő tudja, hogyan kell hálni rendesen. Tudta is, kigyúlt a az értelem a fejemben. Át lettem verve, de nagyon. 
Konok lettem, a szüleimnek azt vallottam, hogy nem ismertem azt a paraszt legényt. Nem falubeli, ne is keressék. 
Szomorú hónapok következtek, épp hogy megszületett gyermekem, apám eltávozott közülünk. 
Sanyarú hetek alatt megtudtam mi az az éhínség. A sparheltben alig volt tüzelő, a közeli erdőben hiába gyűjtögettük a lehullott gallyakat. Az igen csak kevésnek bizonyult. A tengeri csutka pár hét alatt elfogyott. Pedig csak akkor égett benne a tűz, ha a renben sütöttük a cipót. Vagy lencsét főztünk, esetleg burgonyát. 
Eleinte csak hús nem volt, aztán már más sem nagyon. A krumpli héját is megsütöttük, kis sóval jobb volt, mint a semmi. 
Korgó gyomorral, az éhínségtől csillogó szemekkel tekintettek rám az öcséim. Sose volt egyik sem egy nagy és erős ember, de az első tél amit apám nélkül töltöttünk megviselte őket. A pamlagról sem ébredt fel, először az egyik aztán a másik sem. A gyermekem is csak csüngött a mellemen mindhiába. Mivel én sem ettem a tejem is elapadt. Sajgott értük a szívem. 
A létszer mint valami lebedző cím csillegett a fejemben. A megoldást jómagam is ismertem. Kiismertettem anyámmal az unokája apjának a nevét. Megvallottam szégyeneimet. Így derült fény arra, hogy igazlott tény miszerint Jancsinak kötelezettségei vannak énirántam és a családom iránt. Olyan tettre kényszerítettek az elmúlt hónapok, amelyet nem akartam megtenni. De családfő nélkül nem taszíthattam a kis purgyékat az éhínségbe. 
Így levelet fogalmaztam, melyben megvallottam Jancsinak is a dolgot. Beszámoltam apám haláláról, gyermekünk születésérül. Bármennyire is rajtam volt a szégyen, a baj nagyobb volt. A büszkeségnél pedig fontosabb a család. Sajnálatos, hogy erre csak most jöttem rá. A szegénységnek íze van, amelyek a fájdalom a tehetetlenség a fázás és az a fajta gyomor üresség amikor már a gondolat tisztasága is felér egy darab pogácsával.

A levél melyben megkértem, hogy legyen tisztességes és vállalja föl a tettét, hamarosan meg is érkezett hozzá. Ő pedig úgy is tett ahogyan azt megkívánta a megözvegyült édesanyám, és én. 
Lakodalomról nem is álmodhattam, de egy szegényes vacsorára azért jutott a gyertyafénynél. A tél elmúlt, a munka újra elkezdődött. Eztán én jártam és Jancsi dolgozni a földekre, egyik másik öcsém is amikor megtermett férfi vált belőlük. 
Nem ismertem édesapámnál derekabb embert, csak a gyermekem apját a Jancsit. 

Írta: Balogh Claudia